A Gangesz õsszel

Ahogy a köd, melyről semmi biztos nem
állítható, ahogy általában semmiről nem
állítható semmi bizonyos, se magadról, se
másról, írni azért, mert semmit sem tudsz,
szorongva, cél nélkül, hacsak nem az a cél,
hogy céltalanság legyen, a köd, a ködben a
platánfák a folyóparton, néha egy szélroham
leszakít néhány levelet a lombkoronákról,
befújja őket a vízbe, nem túl messzire, csak
oda, ahol még nincs sodrás, a hullámzás aztán
pár perc alatt kisodorja a leveleket a
partra, sárga és vörös levélszőnyeg a homokon,
bár van egy kis idejük még vitorlázni addig,
felkunkorodott peremükbe kap a szél, pörögnek,
mintha mécsesek lebegnének a vízen, a Gangeszen,
a Gangesz ősszel, gondolom ilyen lenne, ilyen is
lehetne, és így megy ez minden nap, legalábbis
amíg tart az ősz, egy a lehetséges megfigyelések
közül, melyek száma végtelen, elvégre nézhetnék
bármit, akármit, annyi néznivaló van, és mégis,
valószínűleg mindig ugyanazt kell látnom.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Szép versek 2003 (Budapest, 2003)
Kiadó: Magvetõ