Párbeszéd az idõrõl

A: A múltnak sosincs vége. A jelen
   -az is a múlt, álöltözetben.
   Rozsdás lavór a még levéltelen
   bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
   fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
   kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
   földmélyi ikreik, a gyökerek lenn -
   ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
   soha nem múlik el, amit szerettem.

B:De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
   Múlt és jelen közt ott a vérben
   sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
   s most ott hever az orgonabokor tövében,
   nem röppen vissza a kötélre újra.
   S ha valaki cigarettára gyújt a
   szivárgó gázcső közelében,
   a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
   két külön kontinens a "már nem" és a "még nem".

A:Ahogy az akna negyven éven át
   ott vár a sűrű gazban
   a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
   ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
   jéglapba zárva évtizedeket
   kivár a gyűlölet, a szeretet,
   amíg új kés sajog a régi sebben:
   soha nem múlik el a szeretet,
   ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

B:Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
   De ez nem az a por, és nem az a diófa.
   A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
   falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
   ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
   Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
   nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
   Amit egynek mutat az érzések sötétje,
   idegen és sokféle napvilágon.

A:De ami napvilágnál idegen,
   ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
   Kinn habzik, elforr az idő, de benn
   valami nem bír megváltozni mégsem
   soha. A vénkor udvara felett
   a gyermekkor holdja mind fényesebb,
   nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
   soha nem gyógyul be a régi seb.
   Azt szeretem, akit mindig szerettem.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Egyirányú utca (Budapest, 1998)
Kiadó: Magvetõ