Recirkulál

Dsida Jenő emlékére

Írisz. Az égbolt, mint monológfoszlány.
Valaki mondani akart valamit.
Csak a felénél abbahagyta. Majd inkább lerajzolta.
A hét csészelevél közepén egy bibe.
A csillagkupola csak egy üvegbúra rajta.
Kék és bíbor vérerek a felhők testén.
Mintha egy szürrealista elme gondolta volna el.
Tele van az alkony könnyel –

Elmaszatolta az arcán a púdert, ajkán a rúzst.
A legmaradandóbb festmény van föltöltve
a Göncöl citromokból kirakott hálójára, az égbe.
Megunta a csendet maga körül az élet.
A por rárakódott a szavakra.
Minden mondat fodrászhoz ment.

S az este most egy földből kinőtt lexikon.
A bokrokon hexameterek. A patakban egy haiku-csónak.
A kavicsok jambikusan szólnak.
Jaj! Csak folyjon még az óda! A kegyelem még körbejár.
A sztrádákat sózza.
S én valakinek a karjaiban elalszom.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-12-11 21:27:11
Utolsó módosítás ideje: 2017-12-11 21:27:11