Vendégszöveg

„Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel közülünk?
(…) S hogy mer puszta kézzel?” (Pilinszky János)

Egy író asztalán állok, a lábam körül
papírhalom, olyan, mint egy gondosan
előkészített madárfészek. A szemem
csukva, a kezem oldaltartásban, kissé
behajlítva, előrenyújtott nyakkal fülelek:
valami mocorog odalent. Valami kicsi.
Nem akarom megnevezni. Az ismeretlen
szereti önállóan meghatározni magát. Az
én feladatom a rend és a tisztaság. Mire
a kicsi megérkezik, itt ragyogjon minden.
[A mocsok felelőtlen, szipós kurva, nem
döglik meg az anyja hasában, van pofája
gyereket szülni, nem szégyelli magát.]*
Lentről erősödő nyöszörgés hallatszik,
a mocorgás is, mintha közeledne. Bele-
szagolok a levegőbe. Az életszag mindig
felizgat. A Valami már itt mocorog a
lábamnál, most fogja meghatározni
magát, azt mondja, ne vele törődjek,
ő csak egy gyenge, beteg asszony, de
amit cipel, erős és egészséges, nézzem
meg, van füle, szeme, orra, szája, nem
rég’ még szopott, de, amilyen pici, olyan
okos is szegényke, kiköpi a tejet, mintha
méreg lenne, nem vigyáznék-e rá, csak
addig, amíg ő is újra meg nem erősödik.
Pelenkaanyagba bugyolált húscsomót
tart a kezében. Elfordítja a fejét, úgy
nyújtja felém. Egyetlen mozdulattal
szorítom magamhoz. Le sem kell
érte ereszkednem a papírfészekből.

*Kommentek a Hír TV 2017. október 24-i "Riasztás" című műsora alatt a YouTube-on.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-07-09 00:42:46
Utolsó módosítás ideje: 2018-07-11 10:02:21