Álmatlan éjszakáimon a hajnal félrecsúszott takarója.

Fehér anyagon betűk egybefolyva. Íme az utolsó levél.

Kesze-kusza sorok, mintha magas fűben futnék

vagy lucernában az epilepsziás kutyámmal.

Éjjel megint sírtam: elhatároztam, hogy nem írok többé.

Nem tudtam aludni, megint nem tudtam, forgolódtam.

Gondolatok – semmi közük egymáshoz – külön-külön öleltek át.

Visszapörgetett mondatok. Nevetés, gúny, fintor; egy verssor egyedül.

Csak átfut sorsodon, belésápadsz. A csend misztériuma.

Viaszos alma megmosva. A tulipán fagycsókja, amit könnynek hívnak.

Friss könny. Nem fáj. Sőt, olykor jólesik.

Végigfutott este a gerincemen a jéghideg.

Még megírnám azt a kertemen túli világot,

azt a kerítésen túlit, ami bennem él, ismerni vélem,

felragyogó arccal beszélek róla.

Átfolyatott színek az ujjaim között – a vízfesték ilyen –

mikor a fehérbe tolakszik a zöld, és elönti a veszélyes vibrálást.

Néha köd szitál képeimben, máskor ragyogó rózsaszínek.

Mindig áradnak, sosem fogynak, formátlanságukkal töltve ki a teret.

Kuporogva írok. Már nem tudok gép nélkül.

Kávéra áhítozom vörösre súrolt hajnalomban.

A madarak tisztán szelik a levegőt, a körteillatú nő

egy képről lelépve pár sorban sem írhatja le őket.

Rám szól: szeretem ezeket a mondataidat, idecsapsz, odaütsz,

mindig, mindig lázadsz. Öntörvényű vagy.

Itt egy bogáncs: feltekerem a szúrós bogaira a sosem tehetségem,

aztán beleszárad a papír a földbe; a bogáncsot elfújja a szél.

Valahol mindig temetnek. Amikor leszáll a koporsó oda mélyre,

furcsa zsibongás, míg végül egyetlen diadallá érik a hang,

de megtöri a szirénaszó, vagy egy sárga villamos csattogása:

„Akit a sorsa el akar veszteni, megveri tehetetlenséggel.”

Mindennel ütközik, végül önmagával is.

Felszikrázik, ragyog és elég. Kihúny, szemlátomást.

Istenem, add, hogy ne ez az üres folt legyen az utolsó,

add, hogy odahulljon még egy kép a vásznamra,

még egy utolsó, amit nem írtam le soha.