Komoly koncentrációt igénylő művelet volt ez, hiszen az évek folyamán kidolgozott módszerek lassacskán mind elavultak, melyek kompenzálták volna keze remegését és látásának fokozatos átalakulását.

A növények előbb nagyobb cserepekbe, aztán ládákba kerültek, majd a ládákat öreg rongyokkal bástyázta körül, melyeket aztán kirakott száradni a napra.

Mikor elmúlt száztíz, még egy speciális szerkentyűt is tervezett, mely egy szeleprendszer segítségével adagolta volna a vizet a megfelelő helyre. Ezt azonban épp keze heves remegése miatt volt képtelen kivitelezni. A tervek tehát ott végezték valahol valamelyik szekrény mélyén, Albert kéziratai, régi újságok és kötésminták társaságában, alkotva almot egy-egy újabb egérnemzedék számára.

A komoly erőfeszítés meghozta gyümölcsét – a víz java része ezúttal a virágok alá került, és ez jóleső érzéssel töltötte el.

Megállt hát egy percre az ablak előtt, hogy hátának időt adjon a kiegyenesedésre, s hogy újfent megcsodálja a tengert és a távolban kéklő szigeteket. Ebben egy cseppet sem zavarta a tény, miszerint az ablakot legalább ujjnyi vastagon lepte a kosz, azok a névtelen, makacs bokrok pedig, melyekkel oly sokat viaskodott egy időben, már legalább két évtizede zavartalanul burjánzanak, eltakarva mindenféle kilátást.

Fosszília néni rájött, hogy az életet két fontos elem alkotja: a valóság és a képzelet. A képzelet pedig néha szebb és színesebb a valóságnál – mint ahogy most is. Ő valóban látta a tengert, meg persze a szigeteket, és ehhez tulajdonképpen meg sem kellett magát különösképpen erőltetnie, hiszen hosszú évtizedeken keresztül kiváló alkalma nyílt megfigyelni e kép minden egyes apró részletét.

Volt idő, mikor távoli, egzotikus tájakat képzelt a légypiszkos ablak mögé, tarka madarakkal, avagy monumentális építményeket, zsibongó piaccal… de aztán egy napon valami megmagyarázhatatlan félelem lett rajta úrrá, miszerint végképp elveszti kapcsolatát a valósággal, és ez arra ösztönözte, hogy gátat vessen a féktelen képzelgésnek.

Meg aztán az eredeti látkép egy csomó régi emléket idézett, Fosszília néni pedig egyre több élvezetet lelt abban, hogy oda-vissza újraélje a régmúlt időket, feltárva rejtett összefüggéseket, magyarázatot találva bizonyos – akkoriban titokzatosnak tűnő – eseményekre.

Volt még valami, ami segített neki tájékozódni a tulajdon képzelete, illetve a múlt és a jelen valósága alkotta, és néha bizony kissé kuszának tűnő szövevényben: a rutin.

Mert ahogy ő játszani kezdett az emlékezetével, úgy az emlékezete is mintegy felvette a kesztyűt – először csak apró tréfákkal, csínyekkel igyekezett elégtételt venni, de ahogy teltek az évek, egyre messzebb és messzebb merészkedett.

A rutin azonban megfelelő fegyvernek bizonyult – napirendjének pontos betartásával sikerült megakadályoznia az olyan kellemetlen, váratlan eseményeket, mint hogy nyitva maradjon az ajtó, utat engedve a falánk és korántsem illemtudó mosómedvéknek, meg az apró, gonosz manóknak, akik az éjszaka leple alatt arrébb tolják a bútorokat, és össze-vissza keverik a szekrények és ruhásládák tartalmát.

S bár néhány éve pontos listákat készített a tennivalókról, majd elhelyezett belőlük egy-egy példányt a ház kulcsfontosságú helyein, egyre ritkábban fordult elő, hogy szüksége lett volna a segítségükre – töpörödött, inas kis teste tette a dolgát, miközben elméje szabadon szárnyalhatott. Már amikor valami nem igényelt különösebb odafigyelést, mint például az ibolyák öntözése vagy az ünnepek.