A vers(szerű szöveg – úgy is, mint „Dichtung”) – számomra mindenekelőtt a szerző sűrített pszichéje.

Ebben az értelmezésben a befogadás is az olvasó pszichéje által történik, és ha annak aktusa valóban végbemegy, eredménye az, hogy a befogadó (képletesen) a maga pszichéjét sűríti bele a befogadott szövegbe, mivel abban önmagát, a saját tudati, érzelmi, sőt, tudatalatti „világát” a köznapi (normál) tudatszinthez képest sokkal intenzívebben, vagyis ebben az értelemben „sűrítve” éli meg.

A befogadás aktusában szerintem szerző és befogadó adott szövegbe sűrített pszichéjének „közös metszete” születik meg legalább néhány percre — már ha a kettőnek az adott hangoltság-állapotban, helyen és időben egyáltalán van (lehet) közös metszete.

Ha nincs, akkor véleményem szerint a befogadás (legalább is akkor és ott) ellehetetlenül, nem történhet meg.

Egy irodalmi portálon szerénytelen versdefiníciós kísérletemre az alábbi ellenvetés érkezett:

„A leírtakkal a verseknek egy vagy néhány fajtájára vonatkozóan egyetértek, de tudomásom van más, szintén versként elfogadott szövegfajtákról (elbeszélő költemény, népballada, paródia, parafrázis stb.) amelyekre nehéz volna ráhúzni. Az oldalon más helyen is találkozom olyan megközelítéssel, amely vers alatt kizárólag a lírai verset érti; nem örülök a hasonló korlátozásnak. A meglátásod többi részével egyet tudok érteni.”

Ezzel szemben úgy gondolom, hogy a gordiuszi csomó bizony a »líra« szóval oldható meg, pontosabban vágható át.

Az elbeszélő költemény valóban kivétel, de az nem is lírai műfaj (részletesebben lásd alant).

A népballadáknál (általában a balladáknál) kevés sűrítettebb szöveget tudok elképzelni (még ha ott a »Dichtung« oka inkább talán drámai, mint lírai, viszont annál inkább: pszichés), és fogalmam sincs, miért lógna ki pl. a parafrázis, ahol az átfogalmazó par excellence a maga pszichéjét sűríti az eredeti szerző fordulataiba, vagy a paródia, amelynél pl. Karinthy nem mást karikíroz (a kiemelés okán ugyancsak erős sűrítéssel élve), mint az áldozatul kiszemelt szerzők verseikben tetten érhető költői lelkületét (pszichéjét).

Bevallom, sőt megerősítem: számomra az elbeszélő költemény minden formai szabály(ozottság)a ellenére tartalmát tekintve inkább »testvére« a novellának, mesének, regénynek (stb.), mint a lírai versnek, ahogyan a fogalmi leírásai is kiemelik epikai tartalmát: »verses epikai műfaj, verses elbeszélés, költői elbeszélés, költői beszély«.

E meghatározásokban a »verses«, »költői« jelzők az elbeszélésnek, mint jelzett főnévnek egy sajátos formai jellemzőjét juttatják kifejezésre, ám ez az utóbbinak epikai tartalmán jottányit sem változtat.

Számomra pedig éppen a tartalom a meghatározó elem, amikor versről esik szó — ide értve a szinte minden formai szabály(ozottságo)t nélkülöző szabadverset is.

Tudom, hogy vannak, akik a formai oldal felől közelítve utóbbit legfeljebb költeményként tudják elfogadni, de ezeket a(z adott esetben mégoly kanonizált) véleményeket távolról sem osztom.