„Sokszor rácsodálkozom néhány alkotóra, akinek a versét a szerkesztők fogalmazzák újra, és a szerző saját írásaként megosztja” — írta fészbuk-üzenetében nemrégiben valaki.  Azt válaszoltam neki, hogy a kérdésben nagyon eltér a véleményünk. Az üzenet küldőjével megosztott indokaim talán mások számára is érdekesek, netán gondolatébresztők lehetnek.

Íme:

„A vers(szerű szöveg, úgy is mint »Dichtung«) számomra a szerző sűrített pszichéje. (Részletesebben lásd: »Dichtung«, avagy a vers számomra meghatározó elemei című írásomat.

Ebből következik, hogy nekem egy, az előbbi kritériumot kielégítő textus (némi – na jó, meglehetősen erős – túlzással) akkor is versnek minősül, ha egyetlen függőleges(!) sorba van törve.

Persze ez én vagyok, a magam versszemléletével. Másnak meg más a versképzete, mondjuk, például valamilyen – ha nem »zenei«, verstani (»morás«), akkor legalább »belső«, logikai – ritmust (vagy azt IS) keres a versnek nevezett szövegben. És ha egy szerző nem kizárólag magának vagy a hozzám hasonlóknak akar írni, akkor egyszerűen kénytelen alkalmazkodni a (potenciális) befogadó közeg – nyilván nem statikus, hanem időről időre változó – közízléséhez, egyfajta »konvencióhoz«, amely valahol a magam előzőekben leírt ízlése és másik végletként a kizárólag kötött ritmusú és rímes szöveget versnek elfogadó vélekedés között van.

Ha pedig valaki egy, a saját definícióm szerinti sűrített pszichét pakol az asztalra, és a szerkesztők a szöveg pszichéjét (biedermeyerül: »lelkét«) érintetlenül hagyva formailag »átírják« (áttördelik, netán feszesebbre is húzzák, vagy néhány ponton minimális belenyúlással érthetővé teszik a sutaságok javításával), az attól még az eredeti szöveg szerzőjének alkotása marad, mert változatlanul az ő pszichéjének lenyomata. Hozzáteszem: vannak a tartalmat tekintve remek szövegeket produkáló szerzők, akik rá is szorulnak erre a segítségre. Nem is egy olyan (számomra) verscsoda különböző változatai olvashatók például a Dokk oldalán is, amelyek ahelyett, hogy érdemeik szerint igazán nagyot durrannának, előbb-utóbb el fognak sikkadni, ha szerzőik nem lesznek képesek »adoptálni« valamelyik segítségként fölkínált verziót.

Az eltérő véleményen lévőktől előre is elnézést kérek, de álságosnak, sőt, az ego gőgjének tartom azokat a szerzői megnyilvánulásokat, amelyek ilyen esetekben elhárítják, ha pedig mások élnek vele, kifogásolják, »leszólják« a segítség igénybevételét. Nem az egónk, hanem a VERS iránt kell illő alázattal viseltetni — amíg ugyanúgy magunkra ismerünk a segítséggel született újabb változatban, mint az eredetiben, addig szerintem csak egyetlen dolog számít(hat): minél több embert minél mélyebben érintsen meg a szöveg.”

                                                       * * *

Mindez persze csakis akkor érvényes, ha a szerzői és szerkesztői olvasatok fedik egymást, és a szerkesztői „beavatkozás” kizárólag ennek az olvasatnak az érvényre juttatását, markánsabbá tételét kívánja segíteni.

Más a helyzet a két olvasat lényegi eltérésekor. A magam részéről kifejezetten problematikusnak érzem, ha a (társ)szerzői szemüveget föltéve a szerkesztő maga is beleesik a szerzői vakság csapdájába, és túlzottan ragaszkodva a saját olvasatához, azt „kéri számon” a szerzői javításokon.

Ilyenkor persze elnehezülhet a dialógus, ám a szerző döntése szabad: beáldozza-e részlegesen a maga olvasatát a szerkesztői elismerés kedvéért, vagy tovább próbálkozik olyan változattal, amely a korábbiaknál plasztikusabban juttatja a sajátját kifejezésre, vagy esetleg úgy dönt, hogy máshol és más módon kísérli meg „elismertetni” a szövegét.

A „beáldozásos” kompromisszum esetében szerintem már necces a „Copyright” (mindenképpen illik a két félnek egymás között tisztáznia), amiként abban a számomra jóval szimpatikusabb esetben is, amikor a szerző belátja, hogy a szerkesztői olvasat valamilyen többletet adott hozzá a sajátjához, és ezért „áll rá az alkura”.

Úgy gondolom, hogy ez utóbbi a legtöbb, amit szerző és szerkesztő(k) közös műhelymunkája kihozhat egy bírálatra bocsátott szövegből, csaknem teljesen függetlenül attól, hogy aztán a társszerzőségből született alkotásnak sikerül-e általános elismertségre szert tennie.