és a hús puhult a félelemtõl

1.

A várost minden égtáj felől temetők veszik körbe.
Az egyre vékonyabb rések közt alig süt át a Nap.
Ahogy mi is körbevettünk téged egy fagyos délutánon,
abban az ében januárban.

Apa az asztalfőn, Balázs és én szemben,
a keze alatt, te pedig mellettem,
hogy bármikor hozzád bújhassak.

A szobádból már enni sem jöttél ki a végén.
Éberen feküdtél csak az ágyban, mint egy félig megrágott húsdarab.
Dideregtél egyedül az álladig bizonytalanba göngyölve,
a két medve állkapocs közé bezárva.

Talán, mert nem volt már erőd, hogy legyőzd ---
talán, mert a határtól féltél,
a határtól féltél.

A határtól, ahogy ritka sírásaid egyikén a kifordítható asztallapok közötti rést hívtad.
Szerinted elválasztott bennünket tőled.

Megállt a kezünkben a rántott húst vágó kés-villa,
mert magyaráztad, kissé hisztérikusan, a sorsodat
egyik alkalommal, vasárnap, és ábraként használtad fel
véletlenszerűen kialakult ülésrendünket,
hogy megmutasd, mekkora a baj
és, miközben szánkban szottyadt, pépesedett a falat,
mert persze a rágás is abbamaradt,
a mi húsunk is puhult a félelemtől.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.